Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Szakmai életút

Végzettségek:

  • Matematikus és matematika szakos középiskolai tanár (KLTE, 1980)
  • Magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár (KLTE, 1984)
  • Drámapedagógus (Színház- és Filmművészeti Főiskola, 1994)

Tanfolyamok:

  • David Davis (1991)
  • Eilen Pennington (1992, 1993, 2002)
  • Geoff Gillham (1992)
  • Jad Vasem (2012)
  • Andy Kempe (2013)
  • Az Erdélyi Drámapedagógiai Műhely továbbképzései (2004, 2005, 2006, 2013. 2014)
  • Mozgókép- és médiaismeret (1997)
  • és még sok egyéb

Külső munkák:

  • Óraadás az Apor Vilmos Főiskola budapesti, miskolci, békéscsabai osztályaiban tanítási drámából
  • Tanfolyamvezetés a megyei pedagógiai intézetben, színjátszó táborban stb.
  • Rendszeres zsűrizés színjátszó találkozókon (elsősorban Szolnok megyében, de Budapesten, Heves és Békés megyében is)
  • Vidéki színjátszókörök szakmai segítése
  • Többszöri előadás, foglalkozásvezetés az erdélyi drámapedagógusok országos továbbképzésén
  • Publikációk, tanulmányok szakmai kiadványokban
  • Óraadás a Szegedi Egyetemen
  • Óraadás Szentesen
  • stb.

Egyéb munkák

 

 Kollégiumi nevelőként kezdtem pályámat 1980-ban. Egy év után régi iskolám hívott, jöttem. Matematikát tanítottam, de úgy éreztem, olyan tárgy is kellene, amelyikkel közvetlenebb módon lehet emberi kérdésekről beszélni, nevelni. Ezért elvégeztem a magyar szakot is, később pedig a drámatanári szakot is.

Színes életet éltem. Például darabjainkkal rendszeresen jártunk fesztiválokra, díjazottak is lettünk néha. Filmklubjaimon hetvenen-nyolcvanan is megjelentek, a szervezett koncerteken kétszázan-háromszázan.

2020 nyarától nyugdíjas vagyok. Kicsit nehéz beleszokni.

 

Dráma

1994-ben kidolgoztam kommunikáció-dráma tagozatunk programját, 1995-től él ez a képzés iskolánkban. Kezdetben az általam összeállított érettségi tematika alapján vizsgáztattuk a gyerekeket.

 

Külföld

Számos nemzetközi munkám volt. Már 1990-ben felléptünk Kolozsváron, Kalotaszegen.

A Comenius program keretében jártam Hollandiában, Görögországban, Németország középiskoláiban, szervezője voltam a mezőtúri találkozónak.

Drámafoglalkozást tartottam Németországban, felléptünk Olaszországban.

Pink Floyd: The Wall című darabunkat előadhattuk a nagyváradi Partiumi Egyetem dísztermében. 

Az iskolai énekkarral sokszor táboroztam a székelyföldi Homoródalmáson.

Holokauszt-emlékműsorunkat meghívták Ausztriába.

A Határtalanul pályázat keretében negyven gyerekkel Szentegyházán voltunk, drámafoglalkozást tartottunk az ottaniaknak, és közel kétórás műsort adtunk kollégáim segítségével. Szívesen láttuk mi is vendégül a szentegyházi diákokat.

 

Osztályfőnökség

Az osztályfőnöki munkát nagyon fontosnak tartom (mellékelt írás).  Talán épp ezért már a nyolcadik saját osztályomat érettségiztetem 2015-ben, 1996 óta az ötödiket. A dráma és az osztályfőnökség nagyszerűen kiegészíti egymást. Aktív tagja vagyok az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének is.

 

Pedagógiai közélet, kisvárosi közélet

Számos publikációm jelent meg pedagógiai folyóiratokban (Taní-tani, Iskolakép, Tan-Műhely, Taní-tani online, Új Pedagógiai Szemle), közéleti lapokban (Magyar Nemzet, Népszabadság, Nők Lapja, Élet és Irodalom, Heti Válasz), a megyei és a helyi lapban.

Több kerekasztal-beszélgetésnek voltam résztvevője (Kossuth Rádió, HírTv, VII. Nevelésügyi Kongresszus, Magyar Narancs).

Saját városomban több kiállítást nyitottam meg, városi ünnep szónoka voltam, városi ünnepségek műsorát adtam.

Publikációm adják a zömét a 2011-ben megjelent Csak azért is iskola című kötetemnek.

A történéseket követem, napi olvasója, néha kommentelője vagyok az osztályfőnökök honlapjának és a tani-tani.info honlapnak, figyelemmel kísérem az oktatásüggyel foglalkozó sajtószemlét.

Publikációim nem tudományos igényűek, inkább a hétköznapi élet szempontjából megfogalmazott dohogások, keserűségek.

 

Gyengeségek-erősségek

Gyengeségem a számomra nem fontos területek nagyvonalú kezelése (adminisztrációs terhek, törvényismeret, hivatalosság stb.)

Gyengeségem a következetlenség: elfelejtem, mit adtam fel házi feladatnak, csak ígérem a büntetést, aztán megkegyelmezek, stb.

Gyengeségem, hogy utálok értékelni: hónapok telnek el feleltetés nélkül.

Gyengeségem a papíron történő, több hónapra szóló tervezés.

Gyengeségem az irányított beszélgetés.

Gyengeségem a pedagógiai szaknyelv komolyan vétele.

Gyengeségem, hogy saját fejem után megyek.

Erősségem az, hogy saját fejem után megyek.

Hogy nyomot hagyok a gyerekekben.

Hogy partnerként kezelem őket.

Hogy anélkül kerülök jó viszonyba velük, hogy haverkodnék velük.

Hogy szélesítem látókörüket.

Hogy küzdök a hierarchiák ellen.

Hogy nem osztályozom minden pillanatukat.

Hogy még évek múlva is hat az, amit mondtam.

Hogy ilyen leveleket kapok:  „Ui.: nem illik, ilyeneket mondani, meg semmiféle érzelmi ömlengés nem megengedett, de annyit azért szeretnék elmesélni, hogy van tanár úrral egy visszatérő álmom, mindig ugyanaz, hogy tanár úr kiszáll a liftből, ami nálunk, az iskolában van, odajön hozzám, és azt mondja, hogy most már nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, mert mostantól itt tanít a Petőben, és csinálhatunk drámaórákat meg darabokat. Én ettől mindig megnyugszom, aztán a többire nem emlékszem. Most már nem lesz semmi baj -ez az álom azért nekem mindig sokat mond.” 

 

Jövő

Már nem sok van hátra nyugdíjig. Igazgatóm szerint is belefér még egy osztály. Ha valóban kapok, szeretnék kipróbálni még egyet. Egyre inkább azt hiszem, a tananyag könnyen halottá váló tételeinél sokkal-sokkal fontosabb az egymáshoz, a világhoz való viszony. Úgyhogy utolsó osztályomban azon fogok agyalni, hogyan tudnám szervezett módon biztosítani a szabadság, a felelősség, a felhatalmazás egymást feltételező rendszerét.

 

 

 

Vendégszövegként ideillesztek egy fejezetet a Csak azért is iskola című kötetemből. Ez a fejezet kicsit szubjektívebben fogalmazza meg mindezeket.

Bemutatkozás:
kezdek kinőni a kamaszkorból

Akart a fene tanár lenni.

Mert bizony nem könnyű jó családi háttérben, nagy formátumú szülők gyermekeként sem felnőni. Márpedig édesanyám magyartanárként valószínűleg benne lehetett volna az országos első tízben (igen, mezőtúriként); édesapám pedig puritán, mélyen hívő, a kegyeskedésre, ítélkezésre képtelen református lelkészként olyan mércét állított elém, ami miatt paradox módon alig járok templomba: elég kritikusan állok a másfajta hangokhoz…

Így aztán egész életemben kamaszodtam.

A pályaválasztásban is ez motivált. Csak annyit láttam, hogy egyetemista szeretnék lenni, önállóan élni. A matematika jól ment, magát a matematikus szót kellőképpen tiszteletet parancsolónak éreztem, így aztán elmentem a debreceni egyetem matematikus szakára. Persze egy hónap elteltével már vinnyogtam is: mi közöm nekem az egészhez? Mi leszek, ha nagy leszek?

Második elején hallottam, hogy néhány harmadéves kérvényezte, hadd tanulhasson pedagógiát, hadd lehessen matektanári végzettsége is. Ekkor dőlt el, hogy előttem is van egy út.

Innentől kezdve tudatosan készültem. Na, nem feltétlenül a vizsgáimra, hanem például a moziban, egy-egy kiállításon: Úristen, mit is mondhatnék erről a filmről vagy erről a képről egy tizenhat évesnek? (Bár volt egy nagyon nagy hatású pedagógiatanárom, Vecsey Beatrix, akinek kora reggeli órájára akkor is elmentem, ha csak hajnalban keveredtem haza… Gyűrött fejemet látva megkérdezte: - Mi van, Károly? – Énekeltünk az éjszaka. – Mit? – Például a Szennyes ingem, szennyes gatyám, Mezőségen lakik anyám kezdetűt. – Jaj, de gyönyörű! Énekelje már el még egyszer, hadd írjam le! – És vele lehetett a folyosón őszibarackbefőttet csak úgy, puszta kézzel kihalászgatni az üvegből, eddegélni.)

És alig vártam, hogy dolgozhassak végre. Még külön harcot is kellett vívnom az egyetemmel, hogy elmehessek két hétre Sátoraljaújhelyre vidéki tanítási gyakorlatra. Még jó, hogy megvívtam ezt a harcot: a Kossuth Gimnáziumban Dobó Józsefné tanárnő vezetésével, de Katona Rezsőné, Konstantin József, Palásti tanár úr és a többiek emberségével, tudásával megfűszerezve, és mindenekelőtt a végtelenül szerethető I.A és I.D osztály felém áradó szeretetével eldöntötte sorsomat: tanár leszek.

Szóval meg voltam győződve, hogy munkába állásommal új korszak kezdődik a magyar pedagógia történetében…

Ehhez képest…

Már állást is alig találtam. Egyszakos matematikusként úgy látszik, nem kellettem, csak a biztonság kedvéért utolsóként megjelölt kollégiumi nevelői állást kaptam meg. Ami persze nagyon-nagyon komoly feladat is lehetett volna, de nagyon nem találtam a helyemet benne. Nem éreztem, hogy hozzátennék bármit is a gyerekek életéhez. A szilenciumon megkívánt rendet nem tudtam megteremteni, az esti beszélgetések pont olyanok voltak, mint amilyenek a tanári állástól függetlenül is lettek volna, az időm szétfolyt.

Én órákat szerettem volna tartani! De az augusztusban beígért egyetlen osztályt már másnap visszavonták (a pletyka szerint a hosszú hajam, kopott farmerom volt az ok).

A gyerekekkel, a kollégákkal jóban voltam, sokat tanultam is, de másfajta munkára vágytam. Végigjártam vagy tizenöt-húsz olyan iskolát, amely állást kínált – sehol sem kellettem. Már azt hittem, maradok, amikor a saját volt iskolám hívott. Azóta itt vagyok. A pedagógiai korszakváltásnak viszont továbbra sincs se híre, se hamva…

Lassan harminc év telt el. Hogy mi minden történt? Például elvégeztem a magyar és a dráma szakot is.

És éltem. Koncerteket szerveztem, filmklubot vezettem, darabokat rendeztem, erdélyi kirándulásokat szerveztem, osztályfőnökösködtem: bizony ugyanazt csináltam, mint a magamféle fazonok szerte az országban.

Így jutottam el máig.

És még mindig nagyon szeretem az iskolámat (lásd Csak azért is Teleki! című írásomat).

Most végtelenül kettős életet élek.

Egyrészt érzem: kezdem megtanulni szakmám legfontosabb részét. Matektanárként, magyartanárként kb. ugyanazt érem el, mint egy átlagos magyarországi tanár. Viszont osztályfőnökként (ami számomra mégiscsak a hierarchia csúcsa), drámatanárként egészen jót csinálok. Sőt. Némi beképzeltséggel azt hiszem, a gyerekeknek égető szükségük van arra, amit tanárként nyújtani tudok.

Másrészt látom, hogy másra van igény. Gondolkodás, kétely, önállóság, felelősség helyett kész mondatokra, kész válaszokra, beígért pontokra, könnyebbnek tűnő(!) megoldásokra. Életszerű helyzetek helyett sterilitásra. A mindenkiben meglevő tehetség kibontása és az erre alapuló egyenrangúság erősítése helyett valami elképzelt értékrend alapján felállítandó hierarchiára. Megszenvedett életbölcsességek helyett bebiflázandó etikai tételekre. És persze jó körülményekre (amelyet önkormányzati iskolaként nemigen tudunk biztosítani, lásd a Csak azért is Kufstein terem című írást).

És látom, hogy a hozzám hasonlóak hogy kerülnek a perifériára. Látom egykori tanítványomat, aki boldog óvónőből, óvodavezetőből a vállalhatatlan „elvárások” miatt átkerül a legszegényebbek, legreménytelenebbek családsegítőjévé, hogy válik ennek a területnek is az élharcosává, és hogy szorítják ki ebből a státuszból is. Látom másik tanítványomat, aki a huszonöt éves érettségi találkozón beszél arról, hogy a legelesettebbeknek tart fejlesztő foglakozásokat, természetesen sehol, azaz az éppen üresen levő öltözőben, folyosón, szertárban, akárhol. És ragyog, miközben ezeket meséli! Látom a zseniális X-et Kaposváron, amint kiszedik alóla az iskolát, látom a zseniális Z-t Budapesten, hogyan marják ki egykori iskolájából, látom a zseniális Y-t, aki művésztanárként hatóságokkal hadakozik, hogy a tetűirtást emberi módon végezhesse el valahol Biharban, látok sokakat.

Megtiszteltetésnek veszem, ha a sors végül is ezen emberek mellé sodor. De hadd higgyem: a középosztály elvileg rendben levő gyerekei éppúgy megérdemelnék az általunk preferált értékrendet, mint a kevésbé rendezett családok gyermekei.

És még egy szót a kamaszodásról. Kezdő tanár koromban némi okoskodással kifejtettem édesanyámnak, hogy szerintem nem a mérhető teljesítmény a legfontosabb az iskolában. Mire ő végtelen bölcsességgel rám tromfolt: sőt, nem is a teljesítmény… Most, néhány évvel a halála után ideje bevallanom: talán nem is kamaszodom, hiszen egy az egyben elfogadom valamelyik gondolatát…